South-kettősök nyomában

A cikksorozat a két Herschel - apa és fia - után logikusan folytatható Sir James South angol csillagásszal, aki nemcsak kortársuk volt, hanem egy ideig együtt is dolgozott John Herschellel.

South (1785-1867) képzett sebész volt, de a csillagászat olyannyira felkeltette érdeklődését, hogy miután a házassága révén nagy vagyonra tett szert, rengeteg időt és jelentős pénz­össze­geket fordított választott hobbijára. Kettőscsillag észleléseit egy 5 hüvelykes refraktorral kezdte meg London Borough kerületében. Alapító tagja lett az újjáalakult Londoni Csillagászati Egye­sületnek. John Herschelhez fűződő barátsága követ­kez­tében William Herschel kettőseit együtt újra mérték, és a 380 párt tartalmazó közös katalógust 1824-ben bemutatták a Royal Society-nek. South nem sokkal később Párizs mellé, Passy-ba költözött, ahol új kettős­csillag észlelési sorozatba kezdett. 1826-ban vissza­tért Angliába, és egy nagyon jól felszerelt csillag­vizsgálót alapított Kerringtonban, a Campden Hill-en. Egy átfogó kettősmegfigyelési programot dolgozott ki, amelyhez egy 11 3/4 hüvelykes (300 mm) Cauchoix-objektívet szerzett be, és ezt Troughton-nal építtette meg. Ám hamarosan elégedetlen lett a távcsővel, és kijelentve, hogy az céljaira használhatatlan, megtagadta a számlák kifizetését. Hosszas pereskedést követően - ahol a legtöbb nehézséget South nehezen kezelhető viselkedése okozta - feladta kettős­csillag észlelési terveit és lerombolta műszereit. A Chauchoix-objektívet megmentették, amelynek útja végül a Dunsink Observatory-ba vezetett, ahol még mindig használják.

A most bemutatásra kerülő kettősök azonosítási szempontból sajátságosak, ugyanis a számozás a John Hershellel közösen vizsgált objektumokkal kezdődik, és South saját felfedezéseivel folytatódik. Az előbbi, SHJ jellel ellátott rendszerek a WDS-ben 372-ig sorszámozottak, míg az utóbbiak S jelzéssel a 384-838 számtartományt foglalják el. Abból a szempontból is külön­legesek, hogy a 800-nál több rendszerről mindössze 329 bejegyzést találunk a fenti neveken, amelyeknek 24%-át észleltem az idők folyamán. Ezek a kettősök egy jellegzetes csoportot alkotnak: mivel a kompo­nensek zömmel 8^m-nál fényesebbek, és 5"-nél szoro­sabbat csak elvétve találunk közöttük, kellően szép és könnyű célpontjai a kis távcsővel rendelkező észle­lőknek. A kezdő amatőröknél az okozhat esetleg problémát, hogy kisebb népességük miatt - mind a katalógusokban, mind az égbolton - céltudatos keresést igényelnek.

Az ismertetésre kerülő rendszerek sorát stílusosan a S 437 jelű párral kezdeném, ugyanis ez volt az első észlelt csillagpárom, amelynek nincs Bayer jelölése. Szigorúan véve észlelésnek sem lehetne nevezni, ugyanis 1981 őszén, a Fiastyúkot nézegetve, de azért LM vázlatot készítve (28x) ennek nyugati peremén, a Merope-tól északra benyilaztam eme csillagpárt, "Kettős?" megjegyzéssel. Talán megvolt már Berente Béla barátom ajándéka, a Schurig-Götz Himmels-atlas 6. kiadása (no, nem kell nagy dologra gondolni, hmg=6, de mai napig is nagy becsben tartom), amelynek szerény katalógusa néhány halványabb kettőst felsorolt ugyan név nélkül, a koordinátáik megadásával, de természe­tesen ilyen unikumot kár is lett volna keresni benne. Szerencsére a feljegyzett 310^o-os pozíci­ószög alapján sok évvel később sem okozott gondot az azonosítása a WDS segítségével, ugyanis kisebb gyüjteményekben nem találkoztam vele. Azt hiszem, hogy kevés olyan magát amatőr­csillagásznak valló kezdő van, aki az M45-öt meg ne nézné: itt az alkalom, hogy a fentiek alapján elvégezze első kettősészlelését, ha eddig még nem tette volna! De a komoly kihívásokat kedvelők is megállhatnak ennél az objektumnál, mivel mindkét komponensnek van egy társa. A főcsillag a BU 536 jelzésű binary, amelynek első közelítő pályáját Wierzbinski számította 1956-ban, 1000 éves periódussal. A belgrádi obszer­vatórium két csillagásza, Popovics és Pavlovics által 1986-ban számított pálya 1422 éves periódust ad meg, de még mindig csak az a biztos, hogy binary rendszerről van szó, és a periasztron átmenet 1980 környékén volt. Az egy évszázadra terjedő mérések a látszó ellipszis déli csúcsának ívét fedik le; a (mai napra) számított szög­távolság 0,59", ami az adott fényes­ségek mellett nem kis feladatot jelent az átlagos magyar amatőrműszerek számára. A C komponens kísérője 18" távolságban van, de fényessége mindössze 12^m.

Maradva a binaryknál, ezek egyik kellemes képviselője a SHJ 243, köznapi nevén 36 Oph. 20 fényéves távolsága követ­kez­tében a valódi ellipszis fél nagytengelye majd' 14", de egyéb paraméterei folytán a látszó pálya és mozgás is igen érdekes. Amennyiben az apszisvonal és a csomóvonal merőleges egymásra és a pályahajlás is kellően nagy, akkor az apasztron környékén tartózkodó társ látszó szög­távolsága kisebb, mint amikor a kistengely-csúcsoknál van. És ha az excent­ricitás is nagy, mint esetünkben, akkor azt tapasz­talhatjuk, hogy a társ a teljes 548,7 éves keringési idő 98%-ában 3"-nél nagyobb távolságban halad, míg a periasztront magában foglaló 146^o-os szektoron két év (legközelebb 2191-2193) alatt átszáguld - az amatőrök nagy örömére. 1996 egyik nyári estéjén természe­tesen ebből mit sem érzékeltem, de 45-szörös nagyítással tökéletesen, jó korongnyi réssel elválasztva látszott a két azonos fényességű narancs­sárga színű csillag PA 335/155 fekvéssel. A felkészülés során előjegyeztem a WDS-ben szereplő további három kísérőt is, melyek közül a C komponens 12'-es (!) távolsága ellenére joggal viseli nevét, mivel közös saját­mozgású (cpm) a főpárral, ellen­tétben a háromszor közelebbi D taggal, amely 450 fényéves távolsága miatt csak optikai társnak minősíthető. Viszont éppen ezért, elhanyagolható saját­mozgása folytán, valamint azon ok miatt, hogy pozícióját 1905-ben mérték utoljára, speciális bánásmódban részesítettem. A régebbi cikkeimben részletesen leírt módon szálkeresztes okulárommal megmértem helyzetét, amely 337^oirányban 274"-nek mutatkozott, jelentősen eltérve a katalógus értékektől. Kézenfekvő volt, hogy az AB-C pozíciót is meghatároztam egyúttal, és véletlen szerencse ide vagy oda, a 73,7^o/730"-es eredményekkel tökéletesen meg voltam elégedve. Bár az ötödik komponenst én nem láttam, nagypupillájú amatőrök próbálkozzanak vele a 13,5^m-s fényesség ellenére, mivel a GSC fényesebbnek, 11,9^m-snak jelzi.

Érdekes többszörös csillag a SHJ 282 a Lantban, az M57-től ÉÉK-i irányban pontosan 1^o-ra. Az AC pár könnyen észlelt szép párként került feljegyzésre, barnássárga főcsillaggal; a szín­kontrasztot a Saguaro katalógus külön említi. Bár a főcsillag kettős volta Otto Struve felfede­zése, az Uranometria nem jelzi kettősként; 220-szoros nagyítással nem sikerült felbontanom, de talán az 1,7"-es szög­távolság 3^m fényesség­különbséggel párosulva nehezebb feladat, mint ami egy 20 cm-es Newtontól elvárható. Noha a még halványabb D komponens sikerrel észlelhető lett volna, nem tudva róla, 3' távolságban ha láttam is, nem jegyeztem fel. Izgalmasabb pár az 53 Aqr, SHJ 345. Közepes légkör mellett 90-szeres nagyítással általában réssel bontott, fehér színű, néhány tized magnitúdó fényesség­különbségű szoros kettős, S=3", PA 350^o. Sajnos a 220x nagyítás hatásos alkalmazására a seeing miatt nem volt lehetőség, ami feltehetőleg a távoli halvány kísérő rejtve maradásában is szerepet játszott. Kis távcsövek gazdáinak ajánlható a S 826 Aqr, egy széles-nyílt trió, amely főpárjáról inkább STF 2993 néven ismert. Naplóm szerint: "A 7^m-s főcsillagtól 15-20"-re PA 170 felé 8^m-s, PA 115 felé 3,5-szeres távolságra 8,5^m-9^m-s kompo­nensek, kékesfehér színekkel." Bár a fényes­ség­adatok a kettős­kata­lógusok közismerten gyenge pontjai, mégis megnyugtató volt olvasni a WDS újabb kiadásában az észlelés realitását igazoló korrekciót: az A és B tagoknál 1^m-val, a C-nél több mint 2^m-val korrigálták (növelték) a fényességeket a Hipparcos műhold mérései alapján. A trió látványa a következő évtizedek során tovább javul, ugyanis az AB cpm pár saját­mozgása ötszöröse a C-nek, amelynek követ­kez­tében 10 évenként kb. 4"-cel közelednek egymáshoz.

Valószínűleg szervi oka van annak, hogy a jó falusi égboltom ellenére sohasem jeleskedtem a halvány csillagok észlelésében; azt hiszem, 13^m-nál halványabb objektum 20 centis Newtonom által összegyüjtött fotonjai nem alkottak még képet a retinámon. Emiatt a SHJ 143 (12 Com) jelzésű trióra többször is vissza­tértem. Természetesen az igazi South-Herschel pár - amely bár nagyon egyen­lőtlen, de nyílt és a társ halványnak semmiképpen nem mondható - nem jelentett gondot, de a 35" szög­távolságban lévő 11,8^m-s komponens 1983-ban kétszer is negatív volt. Nagyobb elszántsággal azután 1994 tavaszán, 140-szeres nagyítással, EL-sal viszonylag stabilan észleltem a B tagot PA 60 irányban. A főcsillagot határozottan sárgának láttam, talán egy kis vörös árnyalattal is. Kis "vargabetűt téve" Ny felé kb. 20'-re, megpróbálkozhatunk a HJ 517 jelű széles párral, amelynél a kísérőt 140x-sel, EL-sal is egyértelműen nehezebbnek ítéltem az előbbinél.

A jelen válogatást életem első nem Bayer-csillagával kezdtem, és a pilla­natnyilag legutolsó észlelő estém egyik rendszerével fejezem be, az SHJ 34-gyel, ami nem más, mint az éta Persei. 66x-ossal és 90x-essel a nagyon fényes, sötétsárga csillag mellett a katalógus szerinti helyen látható a B és C komponens. Kicsit távolabb tekintve kb. 4'-re PA 290 felé van egy 8^m-8,5^m-s kísérő: ha ezt képzeletben összekötjük a főcsillaggal, akkor igen könnyű és pontos lesz a B és az f (ld. az ábrát) kompo­nensek relatív pozíci­ószögének becslése, amit én 5^o-5^o-ra tettem. A C komponens halvány társát csak 220-szorossal, nagyon nehezen, a kettősség ismeretében tudtam észlelni (5"-120^o), ami szerintem azért megengedhető, mert enélkül az ehhez hasonló nehéz párok felfedezése zömében lehetetlen lenne normál amatőr szisztémával. A WDS E komponensének azonosítása nem sikerült.

A fenti - és minden más - kettősök észleléséhez 10-es seeinget kívánok.

1999.03.26. Nyomtatásban megjelent: Meteor 1999/5