William Herschel-kettősök nyomában

A cikksorozat mostani része lehetőséget nyújt arra, hogy a kettős­csillag-megfi­gyelés kezdeteiről ejtsünk néhány szót. Mint tudjuk, vizuális kettős­csillagról beszélünk akkor, ha a csillag szabad­szemmel egynek, távcsőben kettőnek (esetleg többnek) látszik. Ilyenformán a távcső csilla­gászati használatbavétele után Ricciolinak tulajdonítják az első felfedezést 1650-ben, ami lehetett volna-e más, mint a Mizar? És bár az első, 89 párt tartalmazó listát Christian Meyer állította össze 1781-ben, nevét egyetlen kettős­csillag sem viseli, de még az őt követő Herschel jelöléseit is meglehetősen kevés kettős azonosítására használjuk, tekintettel arra, hogy objektumait újra mérte és katalogizálta F.G.W.Struve.

William (eredetileg Wilhelm) Herschel német zenész családban született 1738-ban, Hanno­verben. Angliába költözve a megélhetést nyújtó zene mellett több minden érdekelte, és 35 éves volt már, amikor Ferguson akkoriban közkedvelt Asztronómia c. műve életét végérvényesen a csillagászat útjára vezérelte. Érdeklődése az állócsillagok felé vonzotta. Ehhez nagy műszerre volt szükség, és ő el is készítette korának legnagyobb fémtükrű reflektorait. Első komolyabb, 2,2 m-es teleszkópjával - ekkor a távcsövek jellemző paramétere a hosszúság (fókusztávolság) volt - felfedezte az Uránuszt, melynek elismeréséül 1781-ben a Royal Society tagjává válasz­tották, és a Gold Medal-lal is kitüntették. Legtöbbet használt eszköze a 6 méteres (47 cm tükörátmérőjű) óriás-, míg legnagyobb a 12 méteres (122 cm átmérőjű) mamuttávcső volt. A nehézkesen használható, de jó minőségű műszerek tették lehetővé az Uránusz és a Szaturnusz több holdjának felfedezését is. Herschel kitartó észlelő volt. Kozmológiai vizsgálataihoz csillag­számlálást végzett, a parallaxis megál­la­pításához többszáz kettős­csillagot mért mikro­méterével, és mintegy 2500 ködfoltot fedezett fel, szemben Messier 110 objektumával. Bár a csillagok parallaxisát a téves hipotézis - a csillagok azonos abszolút fényességűek - és a szükséges pontosságú mérőeszköz hiánya miatt nem tudta megha­tározni, az egymáshoz közeli csillagok pozíciójának folyamatos mérésével megállapította, hogy némelyikük pályamenti mozgást végez, vagyis egymás körül keringenek. 25 éves méréssorozat birtokában két binary pályáját ki is számította. Külön említhető érdekesség, hogy Herschel esetenként 5400-szoros (!) nagyítással észlelt; hogy a látott kép milyen minőségű volt, nem tudhatjuk, de ez is egy ok volt arra, hogy tudós csillagásztársai ellen­érzéssel visel­tessenek személyével és módszereivel kapcsolatban. Herschel eme nagyon rövid életrajzából sem hagyhatjuk ki Caroline hugát, akit az első csillagásznőként szoktak emlegetni, mivel felfedezett egy üstököst is. A háztartás vezetése mellett sokat segített bátyjának az észlelésnél, de még a tükrök csiszolásánál is. Sir Frederick William Herschel, minden idők egyik legnagyobb észlelő csillagásza, királyi udvari csillagász, munkál­kodásának színhelyén, a Windsor melletti Sloughban hunyt el 1822-ben.

Herschel az észlelt kettős­csillagokat hat csoportba osztotta a következők szerint: I=nehéz, II=zárt, de mérhető, III=5"-15", IV=15"-30", V=30"-1' és VI=1'-2'. A rendszerek azonosítása a csopor­tokon belül sorszámozással történt. A későbbi katalógusokban a H betűhöz kapcsolt fenti jelzés volt használatban, de az 1961-ben kiadott kötött rekord­szerkezetű IDS és utódja, a WDS névrendszere ezt a három részes tagozódást nem tette lehetővé, ezért az osztály­jelző római számok a megjegy­zésbe szorultak, az 1821-ben kiadott új katalógus objek­tumainak N betűjelével együtt. (A cikk végén található táblázatban hagyomány­tiszteletből az eredeti jelöléseket használjuk.)

A WDS 1996-os kiadásában W. Herschel "H" jelzésével 269 bejegyzés található, de közülük mindössze 49 rendelkezik 1821 előtti mérési adatokkal. Az égbolt első általános átvizs­gálásából következően Herschel kettősei zömmel fényes és széles szép párok, melyek a legkisebb távcsövekkel is könnyen észlel­hetőek. Jómagam közülük 67 párt észleltem, és alig néhány haladta meg lehetőségeimet. Így például talán a legkomolyabb a cefeuszbeli H I 48 jelzésű binary rendszer, melynek keringési periódusa 84 év, a pálya fél-nagytengelye 0,61". Duruy 1967-ben 0,79" szög­távolságot mért a kompo­nensek között, ami 2000-ig 0,1"-re csökken. Nekem 1988-ban 280-szoros nagyítással a kettősséget egyértelműen még érzékelni sem sikerült, csupán "... az Airy korong mintha torz lenne." Kíváncsi lennék, hogy az Albireo archívumában van-e róla pozitív észlelés; mindenesetre csak jó 15 év múlva tágul a reménybeli fél ívmásodperc távolságra.

A vizuális binary katalógus 4.kiadásában mindössze két pár szerepel W. Herschel neve alatt. Sajnos a másik, a jóval könnyebb, de déli H N 126 is a várakozó listámon van. A 12 évvel korábbi bizonytalan észlelést az elmúlt nyáron sem sikerült korrigálni, amihez a kis látóhatár feletti magasság mellett a kedvezőtlen légköri állapot döntően hozzájárult.

Érthetően nagyon kevés amatőr érdeklődik az olyan különleges - nyílt és óriási eltérésű - párok iránt, mint az alfa Lyr vagy az alfa Ori. Az utóbbi négy kísérője közül a legtávolabbi és legfényesebb E komponens pozícióját Herschel 1786-ban mérte; a hivatásos csillagászok nem mutatnak érdeklődést iránta, jómagam sem észleltem. A cikkben azért szerepel, mert érdekes véletlen folytán a Vegával azonosan 39-es sorszámot visel, természe­tesen másik osztályban. Miután kellően ijesztő dolgokat olvastam az amatőr irodalomban az elsőrendű csillagok melletti halvány társak megfi­gyelési nehézségeiről, ezt írtam a naplómba 1983 nyarán: "90x: meglepően könnyen látszik a vakító Vega mellett 1' távolságban a társ PA 178 felé." (A fura pozíci­ószög nem a pontosságot, hanem a déli irányhoz viszo­nyított parányi eltérést hivatott jelezni). "Fényesebbnek vélem 10,5^m-nál. A Vega kékesfehér, a diffrakciós tüskék hossza kb. 40". 45x-össel alig-alig észrevehető a társ." Az északi égbolt legfényesebb csillagának kis távolsága (26 fényév) folytán jelentős saját­mozgása van, ami 10 évenként közel 2"-cel növeli a két komponens látszó szög­távolságát. Mind a saját­mozgás, mind a fényesség- és szög­távolság­viszonyok tekintetében hasonló a H N 28 jelű csillagtársulás, amely SHJ 190 néven is ismert. A főpár is olyan széles, hogy az 1983-ban is csak elvétve alkalmazott 28-szoros nagyítással észleltem, és felje­gyeztem a kompo­nensek barnássárga színét is (K5 és M0 színkép­osztályok). További katalogizált társakról nem volt tudomásom, és eszembe sem jutott, hogy többszörös távol­ságban alig pislákoló csillagokat feljegyezzek. A WDS tanul­mányozása során viszont érdekes környezet rajzolódott ki: a századfordulón végzett mérési eredmények kavalkádja olyannyira hihetet­lennek tűnt, hogy a tisztánlátás érdekében kénytelen voltam lerajzolni a rendszert.

Az ábrán a főpárnak a Hipparcos programban mért pozíciója (1991,25) és saját­mozgása van feltüntetve. Az eset azért is tanulságos, mert megmutatja, hogy a saját­mozgás tekintetében a sok évtizedre visszanyúló mérések pontosabb eredményt adnak, mint a legújabb Hipparcos asztro­metriai műholdéi.

A fenti - és minden más - kettősök észleléséhez 10-es seeinget kívánok.

1999.02.07. Nyomtatásban megjelent: Meteor 1999/3