Amatőr kettős­csillag észlelés I.

Valószínű, hogy a távcsöves megfi­gyelés első célpontjai mindenkinél a Naprendszer objektumai, a Hold és a bolygók. Innen a csillagok világába lépve előbb-utóbb egy szép fényes kettős­csillag is látómezőbe kerül, sőt a Tejút­rendszer határvidékein illetve azon kívül elhe­lyezkedő úgyne­vezett mély-ég objektumok néhány tucatja is varázslatos látvánnyal bilin­cselheti le az érdeklődőt. További témákba is belekóstolva legtöbben megállapodnak 1-2-3 területnél; számomra nagy eredményt jelentene, ha valaki eme cikk kapcsán kezdene el behatóbban foglalkozni a kettős­csillagokkal.

A megfi­gyelések azt mutatják, hogy a csillagok nagyobb hányada nem egyedül van. A vizuális csillag­párok egy része optikainak neveztetik, azaz tagjai csak a mi látóirányunkból tűnnek egymás mellettinek, valójában egymástól messze vannak a térben. Többségük azonban fizikai kapcsolatban van, amelyeket két csoportra lehet osztani: a közös saját­mozgású (angol rövi­dítéssel cpm) párokra és a kompo­nensek közös tömeg­közép­pontja körül keringő ún. binary rendsze­rekre. Ezt a teljesség kedvéért kellett megem­líteni, mivel az amatőrök számára az észlelés során - legalábbis kezdetben - a fentieknek nincsen meghatározó jelen­tősége. Szük­séges még néhány alap­fogalom megismerése is a továbbiak megér­téséhez. A hazai amatőr szak­zsar­gonban a kettőnél több tagból álló rendsze­reket is gyakran kettős­csillagnak mondjuk, de például a hármas rendszereket triónak is. A fényesebb csillag a "főcsillag", a másik (esetleg többi) komponens a "társ" vagy "kísérő", bár ez utóbbi inkább a jelentősen halványabb és/vagy távolabbi tagokat különbözteti meg.

Ezek után vágjunk a dolgok közepébe, néhány híres őszi kettős­csillag felsoro­lásával. Ezek jobbára standard-széles szög­távolságú, fényes párok lesznek, így minimális égbolt-ismerettel, a legkisebb távcsövekkel is gond nélkül megta­lálhatóak. Vegyük elsőnek a több szempontból "leg-" jelzővel illetett Mizart, mely a (nagy) Göncölszekér rúdjának középső csillaga. Bár e sorok írásakor esténként az alsó delelés környékén jár, cirkum­poláris volta miatt szabad északi horizontnál hazánkból megfigyelhető. A távcsőben messze, 11' távolságban levő Alkor szabad szemes elkülönítése az ókorban az éleslátás próbája volt. Az Alamak, Bayer jelölése szerint gamma And nagyon szép színkont­rasztú csillagpár. Érdekessége, hogy a társ egy napjainkban nagyon szoros binary rendszer; felbontása kiváló körülmények mellett is csak 20 cm-nél nagyobb átmérőjű távcsö­vekkel remélhető. A kicsi, de jellegzetes és emiatt közismert csillag­kép, a Delfin legkeletibb, szintén gamma jelzésű csillaga a nyári-őszi éjszakák kedvelt bemutató objektuma. Igen nevezetes kettős az Albireo, a Hattyú csillagkép béta jelű csillaga. Tagjait különböző megfigyelők a legköltőibb színekkel írják le. Egészen más érdekessége van a Lant (Lyra) konstelláció epszilonjának: ez a legismertebb "duplán kettős" rendszer, ahol az egymástól távol levő csillag­párok önmagukban már igen szorosak, így a legkisebb távcsövek minőségének megál­la­pítására alkalmasak; a déli pár néhány tized ívmásod­perccel szoro­sabb az északinál! (A "minősítésnél" természe­tesen nem szabad megfeledkezni a légköri és egyéb körül­ményekről sem!) A csilla­gászat­történészek szerint harma­dikként felfedezett kettős­csillag a gamma Ari. Végül egy csemege a későn fekvőknek (vagy korán kelőknek): a nevezetes Orion-trapéz (théta-1 Ori) négyes rendszere tökéle­tesen kapcsolódik az Orion-köd csodálatos látványához (megjegy­zendő, hogy valójában négynél több tagból áll).

A legtöbbek által fejből ismert fényes csillagok listáját a lelke­sebbekre gondolva még megtol­dom kevésbé látványos, de ugyanolyan könnyű és a legkisebb térképen is megta­lálható kettős­csillagokkal. Jó déli horizonttal rendel­kezőknek ajánl­hatók a Bak (Capricornus) csillagkép pí és omikron csillagai; az első megle­hetősen szoros. A 3 Peg, 57 Aql, 107 Aqr, zéta Sge, 1 Eql, pí And, zéta Lyr, 61 Cyg, 8 Lac, kszí Cep, éta Cas és epszilon Dra a lap megje­lenésekor az esti horizont feletti csillag­képek egy-egy párját megadó, teljesen ötlet­szerű válogatás, és a sort még sokáig lehetne folytatni. Helyette térjünk rá arra, hogy mit szokás megfigyelni ezeknél az égi objek­tumoknál. Az általam ismert útmuta­tóktól eltérően elsőként említem a kompo­nensek színeit, mégpedig azért, mert ez különösebb gyakorlatot nem igényel, és fényes csillagok esetében könnyen megálla­pítható. A szak­iro­dalom tanul­mányo­zásakor sokszor megle­hetősen jó egyezést tapasz­talhatunk a csillagászok által megha­tározott színkép­osztály és a látott szín között. Amint az Albireonál említettem, egy amatőr megengedhet magának olyan jelzőket, mint arany­sárga, acélkék, netán smaragd, de az utóbbit azért módjával... Hason­lóképpen nem okozhat problémát a fényesség jellemzése: egyrészt a pár együttes vagy tagonkénti fényessége (fényes, eléggé halvány stb.), másrészt a kompo­nensek egymáshoz viszo­nyított fényes­ség­eltérése (egyenlő, nagyon egyen­lőtlen. alig eltérő stb.). A párok szög­távolság-tartományának megál­la­pítása is lényegében a látványt fejezi ki (szoros, standard, nyílt stb.). A fényesség és távolság azonban számszerű paraméter, melynek megál­la­pítása bizonyos gyakorlat megszerzése után már javasolt; erre a cikk második részében fogok kitérni. Azonban már itt meg kell említeni, hogy a hazai gyakorlatban szinte kötelezőként terjedt el a pozíci­ószög számszerű becslése; bár közelítően az égi irányokat is lehetne megadni, mégsem ez történik. A pozíci­ószög, rövidítve PA 0^o-tól 360^o-ig tart, az égi északi irány, mint 0^o-tól kelet felé, azaz az óramutató járásával ellen­tétesen (ld. az ábrát). Itt határozott előnyben vannak a paral­laktikus szerelésű távcsövek használói, mert az égi irányok a távcsőhöz, mechanikához viszo­nyítva "nem forognak". A kedélyek megnyug­tatására elmondható, hogy a PA becslés a valóságban nem is olyan nehéz, és azon alapul, hogy az álló távcső látóme­zejében a csillag a Föld forgása követ­kez­tében mindig nyugati irányban mozog, ami pontosan kijelöli a nyugati, azaz 270^o-os irányt. Ennek felhasz­nálásával egy "koor­dináta­keresztet" képzelünk el, amelyben a kompo­nenseket össze­kötő vonal és a legközelebbi "tengely" által alkotott szög könnyen megbecsül­hető. Minél nagyobb nagyítást használunk, annál gyorsabb a csillagpár haladása és jobban "rögzíti" szemünk a kivonulási irányt, de ennél is fontosabb, hogy a társ távolabb lévén az előbb leírt szög ponto­sabban becsülhető. Mindentől függet­lenül ezen a téren van a gyakorlatnak a legnagyobb szerepe. A nagyítást a pár szög­távol­ságához igazodva válasszuk meg; erről szintén a folytatásban lesz részletesen szó. Most támpontként mégis legalább annyit, hogy egy 10"-es kettőshöz az 50x-es nagyítás általában megfelelő.

Az amatőr­csillagászt az alkalmi "nézelődőtől" véleményem szerint az különbözteti meg, hogy a távcsőben látottakat egy észle­lőnap­lónak nevezett füzetben feljegyzi, és a Meteor megfelelő rovatához, adatgyüjtőjéhez el is juttatja. A naplóban a felsorolt jellem­zőkön kívül természe­tesen rögzítjük az észlelt kettős­csillag nevét, az alkal­mazott nagyítás(oka)t és a dátumot. Amennyiben (és nyilván­valóan) a feljegyzés az észlelés sorrend­jében történik, tökéle­tesen elegendő az észlelés kezdeti és befejező időpontjának felírása. Fontos viszont a légköri nyugodtság (seeing, rövidítve S) és átlát­szóság (transz­parencia, rövidítve T) és ezek esetleges válto­zásának feltün­tetése az általánosan használt 10-es illetve 5-ös fokozatú skálán.

A további tudnivalók nyilvános­ságra kerüléséig kérem minden érdeklődő szíves türelmét, és addig is sikeres kettős­csillag megfi­gyeléseket kívánok, valamint hozzá - szokásom szerint - 10-es seeinget!

2001. 07. 28. Nyomtatásban megjelent: Betelgeuse 2001. szeptember-október